Génjeink könyvekben
Népszabadság - 2002. november 2.


Amikor 1953-ban J. Watson és F. Crick a Nature tudományos folyóirat hasábjain beszámolt az öröklődés titkát feltáró kettős spirál felfedezéséről, cikkük végén megemlítették, hogy "a biológiának vélhetően komoly szerepe van a viselkedés meghatározásában". A következő évtizedekben azonban a kutatók - részben a szociálpszichológia meggyőző kísérletei nyomán - inkább a szociális "programozódás" modelljét látták beigazolódni. Ám az ezredvég - úgy tűnik - ismét a géneké. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy viselkedésünk genetikai alapjairól egy időben és azonos címmel (!) - Génjeink - jelent meg két könyv. Az egyik írója Matt Ridley, és az Akkord Kiadó kiadása, a másik, D. Hamer, és P. Copeland tollából, az Osiris kiadó gondozásában jelent meg. Mindkét könyv a legújabb tudományos eredmények olvasmányos és ugyanakkor korrekt feldolgozását ígéri, és mindkettő teljesíti is azt, amit vállalt. A két könyv nem pontosan ugyanarról szól, és éppen ezért jól kiegészíti egymást.

A kettő közül Ridley írása - angol címe "Genom: egy faj önéletrajza 23 fejezetben - az ismertebb. Méltán tartják számon az elmúlt évek 10 legismertebb tudományos ismeretterjesztő alkotása között, és valóban csak felsőfokon lehet róla írni. Minden fejezetben egy-egy kromoszómát mutat be a szerző, kiragadva annak picinyke elemét, egy-egy gént, amely, vagy amelynek hibája, egészen különös - gyakran tragikus - változást idéz elő az ember sorsában. Bepillantást ad a kutatás lebilincselő folyamatába és az eredményeket kísérő társadalmi küzdelmekbe. Ridley az emberi genetikai állományát - a genomot - egy könyvhöz hasonlítja. Nagysága vetekszik 800 Bibliáéval, és 23 fejezete van - ezek a kromoszómák. A kromoszómák tízezernyi gént tartalmaznak - ezek a fejezeteket alkotó történetek. A történetek azután számtalan mondatból, a mondatok, szavakból, és végül a szavak, betűkből - négy kémiai vegyületből, a bázisokból állnak. Döbbenetes belegondolni, hogy a sok millió betűt tartalmazó nyomtatvány - mint az ön által most olvasott újság - egyetlen sajtóhibája eldönti egy ember sorsát, szenvedésre és halálra, vagy ellenkezőleg sikerre, és boldogságra ítéli. A könyv bestsellerszerűen olvasmányos, krimi-szerűen izgalmas, ugyanakkor, tudományosan pontos, és közben közérthető.

Hamer és Copeland az ember alkati tulajdonságának néhány alapelemét veszi sorra - az izgalom, az aggodalom, a düh, a függőség, a szex, a gondolkodás, az öregedés - és ezek genetikai gyökereit mutatja be, érdekfeszítően és jó stílusban. A könyv angol címe - Génjeinkkel együtt élve - is ezt a tartalmat tükrözi. Míg tehát Ridley az alapokat tisztázza: mik azok a gének, miből tevődnek össze, és milyen összetett kapcsolatokon keresztül határozzák meg tulajdonságainkat, vagy éppen betegségeinket, addig Humer és Copeland arra összpontosít, miképpen határozódik meg viselkedésünk. Miért keres valaki változatosságot a szerelemben, és ódzkodik egy másik az izgalmaktól, miért félénkebb az egyik ember, és hirtelen haragú egy másik, miért lesz valaki alkoholista, kényszeres evő vagy vásárló, és miért fenyeget ez másokat kevésbé, miért lesz valamelyikünk intelligens, másikunk csapodár? A válasz sokáig az volt: döntően a neveltetés, és a társadalmi környezet formál minket. Ma egyre több kutató adja azt a választ: génjeink. Ez pedig alapvetően megváltoztathatja a világhoz való viszonyunkat.

A tudomány kezünkbe adta az eszközt, amellyel a felvetődő kérdések egyre nagyobb része megválaszolható. A ma kérdése inkább az: akarunk-e tudni arról, mi van "megírva" génjeinkben: például, hogy fenyeget-e, és mikor, az Alzheimer-kór? Van, aki igennel válaszol, és azt mondja: fel akarok készülni az elkerülhetetlenre. Másvalaki azt mondja: nem vagyok rá kíváncsi. A tudomány képessé tesz arra, hogy formáljuk születendő gyermekünk génjeit és ezzel sorsát. Mindkét könyv visszafogottan - már amennyire ezt a téma lehetővé teszi -, de pontosan tájékoztat arról, mire képes az ember. Ez a tudás pedig nélkülözhetetlen, hogy ne előítéletektől elvakultan, hanem a helyzet, és a várható következmények ismeretében döntsünk az alkalmazásról.

Ám a kérdésnek van egy nehezen túlbecsülhető, filozófiai vetülete is: a szabad akarat problémája. Mindahányan szeretnénk hinni abban, hogy azzá lehetünk, amivé akarunk, és sokan szeretik az egyénre hárítani a teljes felelősséget saját szomorú sorsáért. A helyzet jelenlegi állása viszont inkább igazolja az "aki, elfogadja a sorsot, azt vezeti, aki ellene szegül, azt vonszolja" elvet. A szabadság a felismert szükségszerűség - engelsi jelszava értelmében, már napjainkban valóságos kérdés, hogy saját életcélom, házastársam, munkahelyem megválasztása előtt megismerkedjek-e génjeimmel? Ridley, példáin keresztül meggyőzően érvel, hogy mindenki maga dönthessen arról, mit akar tudni, de se az állam, se pedig üzleti vállalkozás ne férhessen hozzá ezekhez az információkhoz.

A genetikai determináció határait mutatja, hogy amióta az emberi társadalom a legtöbbet változott - mondjuk 20 ezer éve -, genetikai állományunk gyakorlatilag változatlan. Érdekes tapasztalat az is, hogy a véletlen mutációktól eltekintve nincsenek hagyományos értelemben vett rossz gének. Amit az evolúció kiformált, annak valamiképpen a túlélést segítő szerepe van. Az esetek többségében nem is egyetlen gén, hanem gének sokaságának együtthatása hozza létre alkatunk valamely jellemzőjét. Mindkét könyv számtalan példája azt bizonyítja, hogy nem a gének önmagukban, hanem a közvetlen (család és iskola) és tág (véletlenszerű életút) környezet együtthatása formál valakit túlsúlyossá vagy sovánnyá, zsenivé, vagy éppen bűnözővé. A vita arról, hogy a természet vagy a neveltetés határozza-e meg sorsunkat, várhatóan tovább folytatódik, noha a kérdés tulajdonképpen eldőlt. A válasz: is-is. Fogjuk fel a személyiséget egy téglalapnak, amelynek egyik oldalát a gének, a másik oldalát a neveltetés alkotja. Nincs értelme a kérdésnek: melyik oldal határozza meg a téglalap területét? Hasonlóképpen nincs értelme, a kérdésnek: vajon a gének vagy a társadalmi környezet határozza-e meg sorsunkat, hiszen mindkettő együtt. Fontos viszont tudatában lennünk, hogy a gének alkotta alap kevésbé formálható, mint viselkedésünk társadalmi összetevői.

Vissza a Népszabadság többi cikkéhez