A „törött ablak” elmélet
Népszava - 2009. február 12.


„Nincs ellenállhatatlanabb, mint egy gondolat, amelynek eljött az ideje” – szokták mondani. De ez az állítás nemcsak forradalmi jelszavakra, sokszor hétköznapi fogalmakra is érvényes. Amikor immáron csaknem három évtizeddel ezelőtt két amerikai kutató bedobta a köztudatba a „törött ablak” elméletet, azt hamar felkapta a média. A fogalom egy akkor már – azóta pedig még inkább – ismert jelenségre utalt: ha egy házon van egy betört ablak, akkor nagy valószínűséggel előbb-utóbb a többi ablak is betörik. A betört ablak mintha vonzaná a vandálokat, akik meggyőződésből törnek-zúznak. Őket pedig a passzióból rongálók követik: akik, csak mert arra jártak, törik be a még épp ablakokat. Nem kell tehát hozzá sok idő, és a házon, ahol nemrég még csupán egyetlen betört ablak volt, egyetlen ép ablak sem marad. Sőt az ablakot követi az ajtó és lépcső, mígnem fokozatosan szétverik és széthordják az egész házat.
Ám a „betört ablak” csupán metafora. A jelenség jóval általánosabb: ha szemét hever az utcán vagy a folyosón, az vonzza a szemetet. Mindenki meggyőződhet róla, hogy ha egy „tilos a szemét lerakása” táblát látunk, azt a többség, különös módon, „szemétlerakó hely” megjelölésének gondolja, és így is kezeli. Ha a közösség pénzén létre- és rendbe hozott parkban letépnek egy virágot, egyre gyorsuló ütemben lopják el az összes többit, és még szinte fel sem ocsúdtunk, már csak a feldúlt és kifosztott földterület emlékeztet arra, itt nemrég még park volt. A felfestett egyetlen graffitibetű hamarosan graffitifreskóvá változtatja a falat, a hangos szó folyamatos üvöltéssé erősödik, és az elcsent lábtörlő az ellopott motorkerékpárrá lesz.

E szomorú történetek mindennapi életünk elmaradhatatlan részévé váltak vagy annak tűnnek. Hiszen a „törött ablak” elmélet éppen azt sugallja, hogy a rendetlenség enyhe jelei kiváltják a rend további leromlását, az pedig szabálykerülést idéz elő. A szabálykerülés következménye a szabályszegés lesz, amely végül kriminalitásban megnyilvánuló törvényszegéshez vezet. De nem esünk-e túlzásba? Vajon nem a gyermekkori szülői intelmek hangzanának el módosult formában és némileg más összefüggésben? „Aki a fűre lép, az le is tépi a virágokat, aki letépi a virágokat, az el is lopja, aki virágot lop, az kerékpárt is lopni fog, aki kerékpárt lop, az rabol is, a rabló pedig előbb-utóbb gyilkolni is fog” – de vajon fog-e? Igaz-e egyáltalán a „törött ablak” elmélet?

A tudományt azért szeretjük, – de épp ilyen gyakran azért is utáljuk –, mert a nyilvánvalónak tekintett és soha meg nem kérdőjelezett igazságokra rákérdez. Kísérleteiben megvizsgálja azokat a feltételezéseket, amelyek viselkedésünket és döntéseinket vezetik, vajon tényleg igazak-e. És gyakran bebizonyosodik, hogy a jól hangzó feltételezések, amelyek generációk viselkedését irányítottak, nem állják meg a helyüket. Nos, hát miként áll a helyzet a „törött ablak” elmélettel? – tette fel a kérdést a hollandiai groeningeni egyetem néhány kutatója. A választ keresve néhány olyan kísérletet végeztek el, amelyek az elmélet valódiságát voltak hivatva tesztelni. Első kérdésük az volt, vajon miként hat az emberekre, amikor nyilvánvaló szabálysértéssel találkoznak. Két kis utcácskában, egy „antigraffiti” tábla mellett tárolt kerékpárokra papírhirdetményeket ragasztottak a tulajdonosok beleegyezése nélkül. Míg azonban az egyik utcácskában az „antigraffiti” tábla ellenére a fal teljesen össze volt firkálva, a másikban láthatóan betartották a tábla tiltó jelzését. Azt figyelték meg, vajon a visszatérő tulajdonosok mit tesznek a kerékpárra tűzött papírral? Az eredmény megdöbbentette a kutatókat: a nyilvánvaló szabálysértés környékén az emberek 69 százaléka dobta le a papírt a földre, vagyis vált maga is szabálysértővé, míg a szabálykövető környéken csupán 33 százalékuk szemetelt.

Az embereket – szűrték le a kutatók – a szabálysértés látványa szabályok áthágására csábítja. Az ilyen viselkedés egyik lehetséges magyarázata az ún. Cialdini-effektus, a témakör Magyarországon is ismert kutatója után, aki megfogalmazta azt a hétköznapi emberek által öntudatlanul is követett egyszerű gondolkodásmódot: „ha valamit sok ember tesz, akkor nekem is bölcs dolog követni őket”. Ez az oka, hogy ha egyébként tanácstalanok vagyunk, mindig a tömeget követjük.

A második kísérletben egy „Tilos az átjárás és kerékpárok elhelyezése” feliratú, általában a rendőrség által kihelyezett táblát raktak egy elkerített térséget határoló ideiglenes kerítésre. A kerítésen azonban hagytak egy fél méter szélességű rést. Az egyik esetben – jelezve, hogy itt betartják a szabályokat – egyetlen kerékpár sem volt a területen belül, míg a másik esetben négy kerékpárt helyeztek el, nyilvánvaló szabálysértés jeléül. Amikor nem volt jelen kerékpár, az arra járók mindössze 27 százaléka helyezte el a maga biciklijét, míg a szabálysértéses esetben 82 százalékuk, bizonyítva a rossz példa ragadósságát. Hogyan reagálnak az emberek egy hasonló esetre – firtatták a harmadik kísérletben –, amikor azonban nem a rendőrség, hanem egy magánvállalkozás a szabály „kedvezményezettje”? A kísérlet körülményei könnyen elképzelhetők a hazai olvasó számára. Az áruház – pénz nélkül működő – bevásárló­kocsival segíti a vásárlást, amelyen felirat hirdette: „Kérjük, hogy használat után a kocsit vigyék vissza. Köszönjük.” A szabálykerülést néhány vissza nem vitt kocsi jelezte, míg a szabályok betartását ezek hiánya. A kísérlet eredményei ebben az esetben is egyértelműek voltak: a szabálykövetéses helyzetben csupán a bevásárlók 30 százaléka nem vitte vissza a kocsiját, míg a szabálykerülés jelei csaknem kétszeresére (58 százalék) emelte számukat.

A negyedik kísérletben azt vizsgálták, miként hat a polgárokra, hogy a környéken betartják-e vagy sem az állam által előírt szabályokat. Hollandiában a törvény tiltja, hogy tűzijátékot szervezzenek az újévet megelőző hetekben. A kísérletben a résztvevők kerékpárjára ismét különböző hirdetményeket helyeztek, majd megfigyelték, mit tesznek a „kísérleti személyek” a kerékpárjukról letépett papírral? Amikor jól hallható volt – a törvénnyel ellentétes módon – a tűzijáték hangja, 82 százalékuk dobta el a papírt, míg ha ennek a szabálynak a sértése nem volt érzékelhető, csupán 52 százalék.

Az ötödik kísérletben a normakerülés a lopás volt. A kutatók azt vizsgálták, hogy az emberek vajon eltulajdonítanak-e egy olyan, a postaládából kilógó levelet, amely láthatóan 5 EU-s bankjegyet tartalmaz. A postaláda és környéke az egyik esetben tiszta és gondozott volt, míg a másikban összefirkált és szemetes. A környezet különbségének a hatása ebben az esetben is szembeszökő volt. A rendezett körülmények közötti postaládából a „kísérleti személyek” 13 százaléka lopta el a levelet, míg a szabályszegés jeleit mutató körülmények között 27 százalékuk.

A kísérletek – visszaigazolták a feltételezést – egyértelműen bizonyították: a szabálykerülés és a szabályszegés, mint valami betegség, mint a közösségi élet pestise, terjed a környéken. Azok, akik szabálykerüléssel találkoznak, maguk is könnyebben válhatnak szabálykerülővé, és a szabályszegés is ragadós. Ez a tény visszamenőleg is igazolja a világ sok nagyvárosában és kisebb településén szervezett ún. „Életminőség-javítás” programokat. Ezek gyakran egyszerűen a szabálykerülés és szabályszegés jeleinek az eltüntetésével – a falak letisztításával, az utca rendbehozatalával, a parkban a székek kijavításával és átfestésével – igyekezett rendezett és ezzel a szabályok betartására ösztönző környezetet létrehozni. Sok helyen – így New Yorktól kezdve Londonig, Hollandiától Indonéziáig – szereztek kedvező tapasztalatokat a módszerrel. A magyarországi alkalmazások sikerével kapcsolatban azonban vannak kételkedésre okot adó jelek. Nemrég éltünk át egy szmogriadót. A rádió adta hírül, hogy a súlyos szmoghelyzet miatt szombaton csupán a páros, majd vasárnap a páratlan rendszámú ­autók járhatnak. A polgárok reakciója nem az volt, hogy szombaton még a páros rendszámúak is otthon maradtak. Mindenki az utakon volt, és közben azt kérdezték: joga volt-e bejelenteni valakinek a szmogriadót, ellenőrzik-e a rendelet betartását, majd joga lesz-e a rendőrségnek büntetni, s ha nincs joga, akkor mi közöm az egészhez?

Most csak annyi állítható biztosan: állampolgár, reszkess, ha a környéken megjelenik a graffiti. A graffiti – az esetek túlnyomó többségében – nem a fiatal generáció elfojtott művészi hajlamairól szól. Nem vallom persze az ezzel ellentétes előítéleteket sem, nem gondolom, hogy aki összefirkálja a falat, az majd rabolni is fog. Az azonban bizonyítottnak tűnik, hogy a szabálykerülés nyilvánvaló jelei arra ösztönzik az embereket, hogy ők se tartsák be, vagy ha ez érdekükben áll, miként mások, nyugodtan szegjék meg azokat. Némileg módosítva – és a graffitire alkalmazva – Gerendás Péter dalát, valóban „menni kell, ha a ház falán feltűnik a jel”.

Ám életünket a graffitinél sokkal súlyosabb esetek szennyezik. Az, amikor a rendőr nem tartja be a közlekedés vagy a viselkedés szabályait. Még ennél is súlyosabb, amikor a képviselők, önző érdeküktől vezettetve, nem hajlandók ugyanazon szabályok szerint élni, mint az átlagpolgár. Ám még ezek az esetek is messze eltörpülnek az olyan cselekedet mellett, amikor a törvény megalkotói maguk, és nyilvánosan szegik meg a maguk alkotta szabályokat: amikor kordont bontanak. Így, kedves olvasó – aki gyakran teszed fel a kérdést, miért is oly kevés a fizetésed –, nézz szét magad körül, és amikor szabálykerüléssel, súlyosabb esetben szabályszegéssel találkozol, jusson eszedbe, éppen most csökkent a nemzet és benne a Te jövedelmed.

Vissza a Népszava többi cikkéhez