Az én huszonegyedik századom
A kommunizmus dicsérete
Élet és Irodalom - LIII. évfolyam 4. szám, 2009. január 23

„Az illegalitástól, az alig-ellátásig" - foglalta össze a 80-as évek vicce a „megvalósult szocializmus" uralkodó pártjainak történetét. „Mi lesz a Szaharában, ha győz a szocializmus? Tíz évig semmi, azután elfogy a homok" - érzékeltette a másik gazdasági teljesítményét. A harmadik a „szocialista" demokráciát jellemezte így „alulnézetből":„Hány évre ítéltek? -kérdezik a szibériai lágerbe újonnan érkezett rabtól. Öt évre - feleli a jövevény. És miért? - érdeklődnek tovább. Én semmit nem követtem el - a válasz. Akkor itt valami tévedés lesz, a semmiért csak három évet szoktak adni". A viccek kegyetlenek, de a rendszer még kegyetlenebb volt. Meggyőződéses ellenfeleit, reménykedő elkötelezettjeit és a szkeptikus átlagembereket egyaránt meggyötörte. Bűneit és ostobaságait soroló művek tömegének tükrében elképzelhetetlennek tűnik, hogy a történelem valaha újra napirendre tűzze létrejöttét. Mégis azt állítom: a XXI. század a kommunizmus százada (is) lesz.

A XXI. század új felvonást jelent az emberiség drámájában. Életünk kulisszái - még a szélsőséges XX. századhoz képest is - alapvetően megváltoznak. Ilyenkor nem segít a folytonosságra alapozó trend-extrapoláció. A gazdaságban a trendváltozások előrejelzésére gyakran alkalmazzák az „életgörbe" metaforáját. A biológiai életciklusokról mintázott görbe egy termék vagy egy iparág életpályájának - lassú növekedéssel induló, hirtelen nekilendülő, gyorsan emelkedő, stabil állapotba belesimuló, végül hanyatló - szakaszait rajzolja fel. Az emberi történelem - bizonyos közelítéssel - ilyen „életgörbével" írható le: a nekilendülés a XVI. századra esett, a gyors növekedés a XIX. század közepétől a XX. század végéig tartott, míg a XXI. század egészében a stabil és fenntartható állapot elérésének korszakaként vonul majd be a történelembe.

A XX. század végén az „életgörbe" ellaposodására közvetlenül még csak egyetlen, de annál fontosabb jellemző, az emberiség számbeli gyarapodása ütemének lassulása utalt. Ám egyre több területen - az erőforrások szűkössége, a szennyezés növekedése - ütköztünk világunk határaiba. A fenntartható állapot fokozatos kiformálódása - miként a nekilendülésé a késő reneszánsz idején - új problémákkal terhes. Korunkat alapvetően az különbözteti meg bármely korábbitól, hogy most a Föld lakói „lefedik" az életgörbe minden szakaszát. A XVI. században, az akkor még csupán néhány százmillió főt számláló emberiség csekély része - Európa nyugati felének egynémely állama - lódult neki a maratoni növekedési versenynek. A többiek, az életgörbe alsó lassan emelkedő szakaszán, még csak a startvonalhoz igyekeztek felsorakozni. A napjainkra 6,6 milliárdra nőtt emberiség mezőnye kezelhetetlenül széthúzódott. Egymilliárdnyi ember - még mindig az életgörbe alsó szakaszán - keresi tétován a felfelé vezető utat. További milliárd a startvonalat elhagyva, lendületet igyekszik venni. Több milliárdnyian már a gyors növekedés szakaszának problémáival küszködve kaptatnak felfelé. Milliárdra tehető azok száma - közéjük tartozik hazánk is -, akik a gyors növekedés és a megállapodás eltérő értékeinek összeegyeztetésével kínlódnak. Míg a legalább 600 milliós „élboly" - bár ennek nincs tudatában - már elérte az érett szakaszt. Ebben a helyzetben vetődik fel a kérdés: miként oldja meg az emberiség az éretté válás társadalmi „fázisátalakulása" által kiváltott problémákat?

A gazdasági átmenet

A XX. század során a munkamegosztás szálai globálissá szélesedtek, és elválaszthatatlanul fűzték össze a Föld - a világgazdaságba bekapcsolódott - valamennyi lakóját. Napjaink világpolgára a piac által integrált rendszerben egyetlen szűk tevékenységet végez, és minden szükségletét - pedig igényei hihetetlenül kiszélesedtek - a piacon megvásárolt javakkal elégíti ki. A vállalatok - még a legnagyobbak is - csupán néhány termék gyártására, majd ezen belül kevésszámú tevékenységre szakosodtak, abból viszont az egész világgazdaságot igyekeztek ellátni. Ám ez a „minél kevesebből minél többet" stratégia lett a társadalmak sikerének kulcsa is. A munka ilyen mértékű megosztása - amit Marx vagy éppen Madách az ember elleni bűnténynek tekintett - valóban növekvő elidegenedést, emellett azonban elképzelhetetlen gazdagságot, a lehetőségek áttekinthetetlen bőségét eredményezte. Hosszú évezredek „boldogságképletét", a „boldogság - csak a túlvilágon!" elvet felváltotta a „boldogság = fogyasztás" motivációs egyenlete. S valóban, a felmérésekben pontosan nyomon követhető a boldogság (elégedettség) folyamatos emelkedése a GDP/fő növekedésével.

A XX. század egyszerre reményt keltő és elszomorító üzenete: a fogyasztás gyorsan növelhető, de ehhez be kell lépni a „mókuskerékbe". A vállalati „rábeszélők" feloldották a vásárló gátlásait, akik örömmel tettek eleget a fogyasztást kötelességgé tevő politikusok ösztönzésének. A közgazdászok pedig tagadták, hogy a fogyasztók - látván a „boldogságjavak" növekvő kínálatát - azt mondanák: nekem elég, amim van, nem vágyom többre. Végső érvként mindenki az emberi természetre hivatkozott. Az ember arra van „programozva", hogy igényeinek - gondoljunk a növekvő eladósodására - még fizetőképessége sem szab határt. Az emberi természetre való hivatkozással azonban csínján kell bánni. Két évszázada Malthus is erre utalt, amikor az - úgymond - állati ösztönök nyomására korlátlanul szaporodó emberiségre rátörő túlnépesedést, háborúkat és járványokat vizionált. A valóságban azonban demográfiai átmenet zajlott le. Bár a szaporodás vágya élvezetet jelentő aktusként valóban „bele van programozva" viselkedésünkbe, egyéb érdekeket is mérlegelve, kordában tartjuk a születések számát. A női munkavállalás terjedése, az iskolázottság emelkedése és az egyéni szabadság bővülése, a sokak által vizionált „népességrobbanás" helyett éppenséggel még a stabil népességszámot sem elérő népesedési trendeket formált a világ jelentős részén.

Nos a fogyasztás növekedését épp így keretek közzé szoríthatja a gazdasági átmenet. Ezt hasonlóképpen „költségeinek" és „hasznainak" folyamatos összevetése idézi elő. Az egyik oldalon nőnek a ráfordítások: a szükséges pénz megszerzése követelte túlmunka, a vásárlás növekvő időigénye és fogyasztás környezetromboló hatásai. Ez utóbbiak éppen a XX. század utolsó évtizedeiben váltak láthatóvá. Talán leginkább szembetűnő, hogy az emberiség ökológiai lábnyoma - döntően a gazdag országok életmódja miatt - túllépte a glóbusz méretét. A saját fogyasztásunkkal elégedetlenek lévén nem is hisszük, hogy országunk „ökológiai lábnyoma" is éppen a XXI. század fordulóján haladta meg országunk méreteit. Csak idő kérdése, hogy a „visszaszabályozás" - magasba törő nyersanyagárak, a környezetszennyezés megadóztatása vagy a környezetkímélő fogyasztást előíró szabályok - révén hatékony legyen. Ez azt jelenti, hogy - bár a szegények a gazdagokra, míg a gazdagok a szegényekre mutatnak, kezdje ő - mindenkinek alapvetően módosítania kell mai életmodelljét. A fejlettek éppen olyan nehézen törődnek bele a fenntarthatóság megkövetelte visszafogott fogyasztásba, mint a fejlődők az életgörbe kaptatójának értékrendjéhez, a fegyelmezett munkához, a folyamatos alkalmazkodáshoz és felhalmozást megalapozó lemondáshoz.

A kiszámíthatatlanul emelkedő nyersanyagárak, a megtakarításokat leértékelő pénzügyi válság, a globális depresszió, a munkahelyek százezreit egyik kontinensről a másikra áttelepítő „kiszervezési" hullám a gazdasági újrarendeződés kikerülhetetlen kísérője. És ne legyen illúziónk: a XXI. század egésze ilyen kaotikus lesz, egymásra rétegződő válságokkal. Ám a végéről visszapillantva világosan kirajzolódik a trend: egekbe szökő nyersanyagárak, környezetkímélő fogyasztási kultúra, csökkenő anyagi fogyasztás, lassuló növekedés, amely a fejletteknél nullához közelít, cserébe a több szabadidővel, míg a fejlődőknél tartósan magasan marad, de hosszú munkaidővel.

„Azt, hogy mi az elég - mondta W. Blake -, nem tudhatod addig, amíg azt nem tudod, hogy mi több az elégnél." A fejlett világ a XX. században már túllépett az elégen: ez az, amely egyénileg és társadalmilag is fenntarthatatlannak bizonyult. Most az alacsony fogyasztástartalmú, de értelmes életformát keresi - egyelőre sikertelenül. A fejlődők viszont a kényszerű felhalmozással, a gyors növekedés felté­teleinek - a képzés és munkahelyteremtés - biztosításával és a gyors társadalmi átalakulás jelentette konfliktusok keretek között tartásával küszködnek. A folyamatos társadalmi átalakulás kiváltotta gondok alapvetően eltérőek, de mindenütt egyaránt égetőek.

A „motivációs átmenet"

A kapitalizmus - korábban említett - „boldogságegyenlete", amely az elmúlt ötszáz évben hihetetlen dinamikát kölcsönzött az „élbolynak", fokozatosan veszített hatékonyságából. A fogyasztás generálta boldogság növekedésének trendje a XX. század végén, a húszezer dollár/fő jövedelmet elért fejlett országokban megtört. Bár a GDP/fő az elmúlt harminc évben tovább emelkedett, a magukat boldognak nevező emberek aránya nem nőtt. A „csökkenő határboldogság" törvénye azt jelenti, hogy a fogyasztás egyre újabb adagjai mind kevesebb örömet okoznak, és határértékben a nullához tartanak. (Gondoljon az olvasó arra, milyen örömet jelentett a végre megszerzett Trabant, majd a Lada, később az Opel, végül a Mercedes.) Az okok: a választék szélesülése egy küszöbérték felett az elégedettség csökkenését váltja ki, miközben a növekvő fogyasztás a szabadidő növekvő mértékű feláldozásával jár, így a megszerzett pénz „felélésére" sem marad elég idő.

S ha ez nem volna elég: az 1980-as évektől megtorpant az egyenlőtlenség folyamatos csökkenésének XX. századi trendje. A fejlett világban a társadalom alsó és felső tíz százaléka vagyoni különbségének növekedése megkérdőjelezi a felzárkózás reményét. Így a „boldogságjavak" megszerzésének ellenállhatatlan vágya az egyént „nem-szeretem" állásokba, „nem-szeretem" szervezetekbe, „nem-szeretem" tevékenységekbe kényszeríti, és eltávolítja azoktól, akiket szeret és attól, amit szeret. Ezzel a „boldogságegyenlet" fogyasztás oldali „haszna" - ezzel a motiváló ereje is - lecsökkent. Amikor tehát szembesülünk a „pihenj vagy dolgozz, hogy fogyaszthass" dilemmával, a növekvő stressz elgondolkodásra késztet: mennyi szabadidőt érdemes feláldozni a bővülő fogyasztás oltárán. A következmény: az élet apróbb-nagyobb döntéseinek folyamatos „költség-haszon" elemzése mind többeknél és egyre gyakrabban ad a többletmunka és a többletfogyasztás elutasítására vonatkozó tanácsot. Mind többen csatlakoznak a „csak annyit, amennyire valóban szükséged van" fogyasztási modell megvalósítását hirdető mozgalmakhoz. Nő a szabadidő és különös módon a szabadidőben végzett önkéntes munka értéke. A wikinómia - a XXI. század új gazdaságtana - önként vállalt és gyakran ingyen végzett tevékenységeivel már számottevően befolyásolja a világgazdaság üzleti vállalkozásait is. Ám a többség - bár a gyorsan forgó „mókuskerékben" mind rosszabbul érzi magát - a helyzetét még mindig megváltoztathatatlannak gondolja.

A „települési átmenet"

A termelés koncentrációjának „mellékterméke" a városiasodás. A városlakók - a XIX. század elején tíz százaléknál kevesebb, még a XX. század elején is alig húszszázalékos - aránya az elmúlt század során robbanásszerűen megnőtt. Napjainkban az emberiség fele városokban él. A trend megállíthatatlannak tűnik, és rendkívül gyorsan zajlik le, így remény sincs arra, hogy „élhető" közösségi kultúra jöjjön létre. Cserébe a tervezők a várost hatékonyan működő gépezetként igyekeztek megépíteni. Ám a városok méretének és komplexitásának növekedésével a vágyott működésbeli hatékonyság leromlott. A mégoly előretekintő tervezéssel létrehozott városokat az emberek növekvő része inkább börtönnek, mint szabadságot nyitó közösségnek érzi. Az életformák és boldogságjavak szélesedő választéka ugyan komoly ösztönző marad, ám a személyiséget egyre erősebben igénybe veszi az áttekinthetetlen heterogenitás. Amint pedig a polgár megszokta a választékbővülés újdonságát, a hatások váratlansága, a környezet idegensége inkább kelti a veszély érzetét.

Az emberek ezért újra és újra nekikezdtek saját közösségek megalkotásának. Amerikában először az elővárosok, majd a 70-es évektől a különböző típusú és jellegű közösségek - az egyik oldalon a folyamatosan keletkező kommunák, a másikon, a „gated community"-k - formálódtak ki. Ez utóbbiak, a fallal körülzárt, biztonságot és magas életminőséget nyújtó lakóparkok, amelyek először az elit számára létesültek, ám fokozatosan elérhetők lettek a középosztály számára. A várostervezés, az önkormányzatok és maguk a lakóparkok lakói felfedezték a közösségalkotás fontosságát. Sokféle, valódi emberi közösség kialakítását célul tűző program indult el. Tagjainak önszabályozó módon való összeilleszkedése esetén ezek a programok igen sikeresek lehettek. Részben ez magyarázza, hogy a 70-es évekbeli KISZ-lakótelepek fiatal lakói - visszatekintve - életük boldog korszakaként élték meg a közös létet. Amikor tehát a politika nem akadályozta az önszerveződést, a megszűrt - hasonló életkorú és életmódú - fiatalok képesek voltak élhető közösséget formálni, még a diktatúrában is.

A XXI. századra előretekintve a városok - az eredeti értelmétől eltérően használt - „pro choice or pro life" alternatívák versenyeként formálódnak ki. Az életet egyszerre színesítő és mérgező heterogenitás kezelésének három lehetősége van: (1) a racionális és a közhatalom által kialakított szabályok szaporítása, betartásuk szélesedő ellenőrzése és kikényszerítése; (2) a heterogén egyénekből álló közösségek homogenitásának javítása az etnocentrizmus vagy a vallás eszközeivel; (3) decentralizálás, vagyis kisebb, emberléptékű közösségek megalkotása révén. A hálózatként felfogott közösségek versenyéből - éppen magyar kutatók jutottak erre a megállapításra - két alapvetően eltérő hálózattípus emelkedik ki. Az első, napjaink megacity-jeit idézi: igen heterogén, nagy és állandóan cserélődő lakosságszámú. A hozzáférhető szolgáltatások rendkívül szélesek, a város fennmaradását a kifinomult és részletekre figyelő tervezés, a mindenre kiterjedő szabályozás és a nagy erőkkel végrehajtott ellenőrzés szavatolja. Az Ütközések című, Oscar-díjas film Los Angeles konkrét példáján pontos, egyszerre felvillanyozó, egyben ijesztő képet fest e közösségtípus működéséről. A második inkább az amishok közösségére emlékeztet: kicsi létszámú, stabil tagságú és erősen homogén szerveződés. Mivel itt a belépés a közösség - viszonylag szigorú - szabályainak elfogadásához kötött, így az életvitel közel azonos. Itt a viselkedést inkább a természetes összehangolódás, mint a bürokratikus szabályok terelik.

A szabálykövetés beépül az együttélés kultúrájába, a tagok a közösen megalkotott szabályokat ösztönszerűen betartják. Kevesebb a hatalom által meghatározott előírás, és ritkább az ellenőrzés, viszont több az egyéni belátás és ennek alapján a tudatos összehangolódás. Mindez a közösség szabályainak folyamatos evolúcióját eredményezi.

Tekintsük együtt az elmondott trendeket. A változásokból, a Föld legalább 600 millió - de a jövőben egyre szélesedő - lakóját felölelő gazdag világ életmódbeli „fázis-átalakulásának" képe, a kommunisztikus közösségtípus újjászületése bontakozik ki. A történelemben rendre felbukkantak az efféle közösségek. Az először J. Flavius, A zsidó háború című művében tesz említést az esszénusok közösségéről: „A gazdagságot megvetik és csodálatos intézményük a vagyonközösség: náluk nincs senki, akinek többje volna, mint a másiknak. ...ezért náluk nincs sem megalázó szegénység, sem pedig mérhetetlen gazdagság". A középkor és az újkor is tanúja volt egy sor kommuna születésének. „Tábor városában nincsen »enyém« és »tiéd«, hanem minden közös, ugyanígy mindig mindennek közösnek kell lennie, és senkinek nem lehet külön tulajdona." (Ján Pribram krónikája - XV. század). Az USA XIX. századi és XX. század eleji történetét a ritka kivételnél jóval számosabban jellemzik a kommunák. (Susan Sontag: Amerika) Az „olvasztótégelybe" egész sor, az önellátásra, közös munkára és közös vagyonra építő, kommunisztikus közösség került, és jó évszázadon keresztül sikeresen állt ellen az uniformizáló piac nyomásának. A XX. század pedig az izraeli kibucmozgalom sikereinek lehetett tanúja. „Közös volt minden: a kereset, az étel, a ruha, első lakóhelyük, a néhány arab viskó, közösek a moszkitók és a poloskák, az éjszakai őrség" - írta elragadtatását nem tagadva Koestler (Mint éjjeli tolvaj). És, legyen ez bármilyen hihetetlen, még a Szovjetunióban, a 20-as évek elején is létrejöttek - részben az USA-ból visszatelepült „kommü­ná­rokkal" - a kommunisztikus elveket megvalósítani igyekvő közösségek. Ezek adták a mintát a mára ugyancsak elfeledett makarenkói ifjúsági kommunához.

Az ígéretes indulás és a kezdeti sikerek után a XX. század azonban mindenütt megtorpanást és visszarendeződést hozott. A kudarcba persze „belefért", hogy a résztvevők, ifjúságuk soha el nem múló, örömteli élményeként emlékeznek vissza kommunabeli életükre. Ennek ellenére a kommunák hosszabb-rövidebb idő múlva csendesen - és a „létező szocializmus" összeomlásával összevetve, békésen - kimúltak. A hanyatlás oka: amint elmúlik az a különös történelmi és/vagy egyedi társadalmi pillanat, amely létrehívta ezeket, részben a piacgazdaság csábítására, részben a kommuna-nemzedékek későbbi generációinak csökkenő motivációja miatt a közösséget szétfeszítette az egyéni érdekeltség. A XXI. század jelzett tendenciái azonban újra felvetik és hosszú távon versenyképessé tehetik a szabadon társult egyének kis közösségeit.

Miként a lehűlő vízben, megközelítve a fagypontot, először csak piciny kristálycsírákban, majd fokozatosan egyre nagyobb térségben jelenik meg a jég - éppígy szüli meg a „társadalmi fázisátalakulás" az új típusú közösséget. A forradalmat nem az erőszakos és gyors változás hagyományos metaforája, hanem a mikroszinten zajló evolúciós átalakulás írja le. Akinek az efféle közösség és életmód tetszik, egyszerűen „kiválik" a város és részben a gazdaság rendszeréből: a több szabadidőt és az alacsonyabb fogyasztást választja. Ám az út „visszafelé" is szabad: ha akarom, elhagyhatom a kommunát, és újra átléphetek a piaci rendszerbe. Ezek a közösségek beépülnek egy adott ország, ezen keresztül, az egész világ gazdaságába, a piacon jól eladható szolgáltatásokat hoznak létre. A kommunák és tagjaik - mint oktatók, mint a kultúra alkotói vagy egyedi szolgáltatást nyújtók - jelentős piaci teljesítményre képesek: jól megélhetnek, akár csökkenő munkaidővel is. A századvégi trend éppen az atipikus foglalkoztatás - például a távmunka, az időben változó lekötést igénylő tevékenység - tipikussá válását és az élet újratermeléséhez szükséges munkaidő csökkenését mutatja. („A gazdaság problémája - írta látnoki módon J. M. Keynes - éppen az 1929-es világgazdaság árnyékában - ahogyan azt ma ismerjük, a jövőben kikerül az emberiség állandó gondjainak köréből. A történelemben először kell szembesülnünk azzal a problémával, hogyan használjuk fel a gazdasági kényszerek alól felszabaduló időnket, miután beköszönt a 15 órás munkahét.")

Az egyes kommunák - bizonyos alapvető közös vonások mellett - számottevően különbözhetnek. Nincs közös tervrajz, sem egyetlen kötelező életforma. A kommunák társadalmi kísérlet színterei. Az új társadalmak egyébként is mindig efféle evolúciós kísérletként jöttek létre. A kitalált és megtervezett rendszerek - miként a szocializmus - nem bizonyultak működőképesnek. A kommunát tagjaik alkotják, és ők a leginkább élhető közösségi és egyéni életmodell kialakítására törekednek. Képzeljük úgy el a kommunát, mint egy fallal körülvett nagy lakóparkot. A „magántulajdon-közös tulajdon" spektrumon a fejlett társadalmak a „70-30" táján, míg a kommunák a „30-70" körül helyezkednek el. Szó sincs arról, hogy minden közös volna. Csupán a közösségi infrastruktúra bizonyos elemei - a sport- és a kulturális létesítmények, a bölcsőde és óvoda, az iskola és az orvosi rendelő - használata kváziingyenes. A kibucmozgalom tapasztalata, hogy a magasan képzettek szabad kiválása kikényszeríti az „egyenlőség" kölcsönösen elfogadható szintjének kialakítását. Elvárt viszont a kommunatagok önkéntes, közösségépítő és az együttélést segítő (a közösség által számon tartott) „társadalmi munkája".

„Ez" a kommunizmus tehát nem „az" a kommunizmus. „Ez" szabadon választható, igény szerint formálható, nem túlszabályozott, cserébe viszont önként vállalt fegyelmet és „kultúraközpontú" életformát követel. A kölcsönös segítőkészség csökkenti az élet költségeit, míg a bizalom növeli a biztonságérzetet. Ez pedig - még alacsonyabb jövedelmi szinten is - magas életminőséget biztosít a kommunabelieknek. A történelem fintora, hogy miközben a világ - jogosan - „annak" a kommunizmusnak a kritikájától hangos, a fejlődés szabadon választható alternatívaként újra felkínálja „ezt" a kommunizmust. Ám hogy valóságosan kialakul-e, azt majd az emberek eldöntik, akik nem a mégoly szép elveket, hanem élhető életet szeretnének önmaguknak, szeretteiknek és utódaiknak.

Az 1500-2000 közötti időszak egészében a TINA (there are no alternatives) korszakaként jellemezhető: a kapitalizmusnak nem volt alternatívája. Akik elutasították vagy csak késlekedtek, de éppígy, akik a XX. században akartak új (szocialista) utat választani - menthetetlenül elmaradtak. A XXI. század viszont a TAMA (there are many alternatives) korszaka lesz. Többféle és számottevően eltérő társadalom - ezek egyike a kommunizmus - létezhet stabilan együtt, ha képesek a fenntartható növekedés, a népességszám és a gyakorolt életmodell egyensúlyi modelljét megtalálni, főként pedig egymással is működőképes kompromisszumot kialakítani.