Mitől leszünk gazdagok?
Élet és Irodalom - LIII. évfolyam 20. szám, 2009. május 15.

Az évtizedek óta rendszeresen végzett IQ-tesztek összehasonlító vizsgálatai egy sor különös eredményre vezettek. Mindenekelőtt, az átlagos IQ évtizedek óta emelkedik. Erre akár büszkék is lehetnének az unokák: okosabbnak tűnnek szüleik, még inkább nagyszüleik nemzedékénél. Mit kezdjünk azonban az országok közötti, vagy azon belül, a társadalmi csoportok közötti IQ - sokat vitatott, fokozatosan csökkenő, ám gyakran mégis előbukkanó - eltérésével? A magasabb IQ - első pillantásra - pusztán az egyéni büszkeség emelője. Ám többről van szó: egyértelmű a kapcsolat az IQ és a társadalmi siker mutatói - az életjövedelem, az egészségi állapot, a társadalmi státus - között. Az egyén életesélyeit meghatározó IQ - a közhiedelem szerint - a genetikai örökségtől függ. Az alacsonyabb IQ, ebből a szemszögből, az egyén felemelkedésének kivédhetetlen hátrányának látszik. Az egyéni IQ-k azonban összeadódnak, és összességükben azt eredményezik, hogy a „magasabb" intelligenciájú polgárok közösségének a GDP-je - ám épp így várható átlagos élettartama, minőségben leélt éveinek száma, sőt boldogságszintje - magasabb, mint az „alacsonyabb" intelligenciájú polgárok nemzetéé.

A legújabb kutatások azonban jóval összetettebbnek mutatják a jelenséget. Kiderült, hogy az IQ (problémamegoldó-képesség) mellett növekvő jelentőséggel bír az EQ (az érzelmi intelligencia) és SZQ (a szociális intelligencia), amelyek az egyén kapcsolatépítő képességeire utalnak. A társadalmi sikert e három képességfajta együtt és elválaszthatatlanul határozza meg. Emellett az IQ és a szociális képességek folyamatosan formálódnak. A szülőktől örökölt genetikai alapra az életút negatív vagy pozitív élményei számottevően eltérő képességeket és jellemet „épít". Hadd világítsam meg ezt egy hasonlattal. Azt a technikailag kevésbé művelt átlagember is tudja, hogy egy gépkocsi használati ideje mindenekelőtt a típusától függ. Egy Toyotát elvileg tovább lehet használni, mint mondjuk egy Ladát. Az élettartamot azonban befolyásolja a gyártási folyamat is. „Ne vásárolj hétfőn gyártott autót" - szokták mondani, arra célozva, akkor a munkások még a vasárnapi sörözést pihenik ki. Épp így óvakodj a nem előírt anyagokból és technológiával előállított - mondjuk egy vidéki török műhelyben és nem egy német gyárban összeszerelt - autótól. Súlyosan esik a latba, hogy jó vagy rossz útviszonyok között használják-e a gépkocsit, a tulajdonos óvatosan vezet, vagy gyötri autóját, s az is, miként gondozzák, valamint hogy szakszerűen javítják-e. Ám könnyen belátható, a szervizek felszereltsége önmagában egy országban futó autók állapotát már csak drágán javítja.

Az emberi képességek kiformálódását hasonló logikával világíthatjuk meg. Az ezt meghatározó tényezők: a genetikai örökség (ez a tervrajz), a méhen belüli állapot (ez a gyártási folyamat), a megszületést követő környezet (ez az útviszony), az egyén és a család életmódja (ez a vezetési stílus), végül a rendszeres felülvizsgálat és szakszerű gyógyítás (ez a szerviz). Így az autó élettartamát meghatározó tényezők metaforájából akár a polgárok teljesítményének és életminőségének meghatározóira vonatkozó megállapításokat is levonhatunk. A felcseperedő gyermek genetikai örökségként kapott intelligenciáit a magzati léte, a megszületést követő feltételek, majd az egyéni és a családi életmód számottevően befolyásolja. Mikorra pedig elhagyja az iskolát, már szinte minden eldől: minél magasabb problémamegoldó- és szociális-képességgel rendelkezik, annál jobb eredményt ér el az iskolában, talál könnyebben munkát, lesz magasabb az életjövedelme, hosszabb egészségben leélt éveinek száma, ér el magasabb pozíciót.

Mindez logikusnak tűnik, de vajon így van-e? Az elmúlt évtizedben elvégzett vizsgálatok szoros kapcsolatot találtak a születést megelőző időszak tényezői (pl. az anya táplálkozása és életkörülményei) és a szülést követő jellemzők (pl. a születési súly és méret és születés utáni fejlődés) között. A jelenségre alkották meg az anyaméhbeli „programozódás" (fetal programing) különös fogalmát. Ez arra utalt, a gyermek sorsát nem pusztán a fogantatás során „letöltött" genetikai program, hanem a méhen belüli „előállítódás" körülményei is meghatározzák. Ám az is világossá vált, a „programozás" a megszületéssel sem fejeződik be. Sőt, csak ekkor kezdődik igazán. A születést követő életkörülmények (a stresszes életmód, a jó bölcsőde vagy annak hiánya) és a felnőtt egyén társadalmi sikerét meghatározó (a kognitív és nem kognitív képességek, az egészségügyi kockázatot növelő viselkedés, a dohányzás, a kábítószer, az ivás, a mentális betegségek, a kriminalitás, az életciklus-jövedelem) mutatók közötti erős összefüggést mutatnak. Az életút minden fontosabb állomása - a korai gyermekkor, a gyermekkor, az iskolaévek, a munkába állás, a felnőtt és munkás (vagy munkanélküli) lét, a nyugalomba vonulás, sőt még a nyugdíjas lét is - rajta hagyja lenyomatát az egyén IQ-ján és szociális képességien, és befolyásolják sorsát.

Ugyanakkor a korai programozás hatása a döntő. Köztudott ugyanis, hogy az egyén fejlődésében vannak kritikus korszakok. Ezekben az időszakokban bizonyos készségek könnyebben kialakíthatók és kisebb erőfeszítéssel elsajátíthatók, mint a későbbi időszakokban. Például a 12. életév előtt elsajátított második idegen nyelvet a gyerekek akcentus nélkül beszélik. Az IQ nagyjából a 10. évet követően válik stabillá, így ennek kritikus időszaka ez előtt - döntően az első négy esztendőben - van. Hasonlóképpen egyértelmű, hogy az agresszivitásnak is igen korai a kritikus szakasza. Vagyis az agresszív környezetben felcseperedett gyermekből - konkrét bizonyítékok szólnak emellett - nagy valószínűséggel agresszív felnőtt válik. A kutatások bizonyították, hogy sok - bár nem mindegyik - készség és képesség a rájuk jellemző kritikus kort követően is formálható, ugyanakkor a későbbi beavatkozás sokba kerül, és alacsonyabb hatékonyságú.

Ebből következik, hogy a felnőtté cseperedő gyermek sikerét alapjában a „fő programozó", a szülők (és közvetlen társadalmi környezetük) határozzák meg. A szülők egészségtelen életmódja és a gyermek elhanyagolása csökkenti, míg a figyelmes gondozás, a kevéssé stresszes és az érdeklődést tápláló környezet növeli a csecsemő mentális kapacitását és ezzel életesélyeit. A gyermekkorban elszenvedett fizikai és mentális erőszak, a szülőknek gyermekeik iskolai teljesítménye és viselkedése iránt közömbössége rontja, míg teljesíthető elvárásaik és érdeklődésük javítja gyermekeik életesélyét. Az antiszociális csoportok hatása az ifjúkorban - a dohányzás, a kábítószer-fogyasztás, a szabálykerülés vagy a „tizenéves" terhesség - rontja, míg a tartós kapcsolat kialakítása, a családdal való jó viszony és az egészséges életmód javítja a társadalmi siker valószínűségét.

Amikorra azonban a gyermekek kikerülnek a családból, már szinte áthidalhatatlanok az adott generáción belüli különbségek. Egy átlagon felüli genetikai adottsággal rendelkező fiatal a periférián találja magát, míg egy kedvezőtlenebb genetikai adottságokkal rendelkező, leküzdve hátrányát, sikeres életpályán haladhat előre. Az azonban még kevéssé ismert, hogy a „programozás" leginkább jövőt befolyásoló részét nem is az átadott ismeretek, hanem a letöltött viselkedési normák alkotják. A kizárólagosnak gondolt IQ-val szemben a társadalmi kapcsolatok kezelésére és fejlesztésére vonatkozó - döntően a családban „letöltött" - szociális készségek meghatározóbbak. A vizsgálatok egyértelműen bizonyították a - gyakran figyelmen kívül maradó - nem kognitív képességek (kitartás, motiváció, időfelosztás, kockázatkerülés, önbecsülés vagy ellenkezőleg, a „természetes" lustaság és az önkontroll hiánya) kimagasló szerepét. A kutatók azt találták, a tízéves korban megmutatkozó összpontosítási- és önmeghatározási-képesség jobban befolyásolja a harminc év körüli keresetet és pozíciót, mint a matematikai és az olvasási teszteken elért eredmények.

Magyarországon - szemben a közhiedelemmel - az ösztönös családi „programozás" hatása még a többi európai országban meglevőnél is erősebb. Ennek jele, hogy a gyermekek közötti képességbeli különbségek a születést követően folyamatosan nőnek, és a gyermekek tanulmányi eredményét döntően a szülők iskolai végzettsége és társadalmi-gazdasági státusa határozza meg. A megoldást keresve azonban újra és újra beleütközünk egy megoldhatatlan problémába: a közösség támogathat, a társadalom segíthet - és kell is a támogatás és segítés -, ám a fő „programozó" a család marad. Az „alapprogram" letöltése a családi „inkubátorban" történik, azt senki át nem vállalhatja. Minden kísérlet, amely „kiemeli" a gyermeket családi környezetéből, vagy a közösségi segítséget az életciklus későbbi szakaszaira halasztja, alacsony hatékonyságú, és számtalan problémát vet fel.

A család által „letöltött" program lényege: korlátokat szabva és a „jó" viselkedést jutalmazva átalakítani az imádnivaló, de alapjában véve önző és önmagát a Világegyetem közepének gondoló gyermeket másokra is tekintettel levő, nemcsak pillanatnyi vágyai, hanem tudatosan viselt kötelességei által irányított felnőtté. A családban kell megtanulni azt, hogy az iskolában fegyelem, otthon feladatok, a hétköznapokban korlátok vannak - és az együttélés szabályait be kell tartani. Az a szülő, aki ezt elmulasztja, maga programozza kudarcra gyermekét. Az a közösség, amely nem döbbenti rá a szülőt a helyes program letöltésének felelősségére, a maga felbomlását kockáztatja. A társadalmi „újraprogramozás" ugyanis költséges és csak kevéssé eredményes. A sikeres társadalmi akciók legjobb célpontja a család, tartalma pedig az évezredeken keresztül magától értetődő követelmény: a szülő kötelessége a társadalom által elvárt viselkedés átadása.

A társadalmi segítségre égetően szükség van, ám ez mindig a szűkebb közösségen szivárog keresztül, és családi alapra épít. A beavatkozás pedig annál sikeresebb, minél fiatalabb korban történik. Erre utal, hogy a hátrányos helyzetű felnőttek viselkedésmódosítását célzó támogatások hatékonyságát alacsonynak, míg a hátrányos helyzetű fiataloknál (lehetőleg gyermekkorban) alkalmazott korrekciós intézkedések hatékonyságát magasnak találták. Ugyanezt mutatja a kis testsúllyal - vagy az anya életmódja miatt károsodással - születetteknél a nagyon korai beavatkozások sikeressége, amelyek sokszorosan megtérültek a viselkedésben és a képességekben később megmutatkozó javulás miatt. Ám ha a korai beavatkozásokat nem követte a későbbi életkorban kiegészítő befektetés, az egész életciklust tekintetbe vevő hatékonysága gyengült. Mindez azt sugallja: a hátrányos helyzet - legalább részbeni - ellensúlyozása az egész életciklust átfogó beavatkozást igényel.

A beavatkozás szerkezetének átalakítása - a felnőtteket megcélzó átképzési támogatásoknak a csecsemőgondozásba és az óvodai tanításba való átcsoportosítása - azonban erős ellenszéllel találkozik. A hátrányos helyzetű csoportok abban érdekeltek, hogy a felnőttjeik kapják meg a támogatást. A társadalom is túl hosszú távon megtérülőnek ítéli a gyermekkori támogatást a felnőttképzés - feltételezett - rövid távú eredményeivel összevetve. Így a társadalom nem a probléma megoldását, hanem a probléma tüneteinek enyhítését finanszírozza. A családi jövedelem kiegészítése vagy a tandíj átvállalása abban a szakaszban, amikor a gyerek már főiskolás korú, nem helyettesítheti a korábbi mulasztásokat. Ezt mutatja, hogy a családok hitelhez jutásának korlátozottsága gyakorlatilag nem befolyásolja a gyermekek főiskolai beiratkozásának mértékét. Ellenmondásos a támogatási programok tartalma is. A hátrányos helyzetűek életfeltételeinek javításában ugyanis a valódi szűk keresztmetszet - a motiváció. Az erre irányuló programok ugyan nem növelik a felnőtté váló fiatal IQ-ját és szakmai ismereteit, ugyanakkor szociális készségeit fejlesztve számottevően javították a teljesítmény-teszteken mutatott eredményeit, elhelyezkedési esélyeit, és csökkenti kriminalitását.

Ám a programozódás folyik tovább. Az élethelyzetek sikeres megoldása, a munkahelyi eredmények, a karrierlépcsőkön való felfelé haladás növeli az életminőséget, míg az elhelyezkedési nehézségek, egészségtelen életmód, perifériára szorulás, kábítószer-fogyasztás és az életmóddal együtt járó sokféle kezelhetetlen stressz a törvénnyel való összeütközésre, a krónikus betegségekre hajlamosít, és depressziót idéz elő. Ez utóbbi csoport tagjai gyakran nem is érik meg a nyugdíjkorhatárt. A magyar statisztika a férfiak 69 éves várható élettartamát jelezve elrejti, hogy ez az 55 és 60 év között meghaltak és a 80 körül elhunytak átlagából tevődik össze. Az egyik csoportot - az esetleges kedvező genetikai adottságok ellenére - a gyors leépülés, a másikat, az esetlegesen kedvezőtlenebb genetikai adottságok ellenére, a magas várható élettartam és annak teljes hosszán tartó fizikai aktivitás és mentális érdeklődés, és főként magas életminőség jellemzi.

Több mint két évszázaddal ezelőtt 1776-ban jelent meg Adam Smith új korszakot nyitó könyve, a Vizsgálódás a nemzeti vagyonosság természetéről és okairól. A mű egy ország felvirágoztatása tényezőiként azonosította a munkamegosztást, a piacot, a magánvállalkozásokat és a pénztőkét. A XX. században a figyelem mindinkább - a termelő rendszer legdinamikusabb elemére - a humán tényezőre irányult. Az elmúlt évtizedekben azonban világossá vált: az ember, még mielőtt belépne a termelés rendszerébe, alapvetően átalakul. A munkaerő „elő­élete" döntően megszabja termelőerejét. A nemzetek gazdagságának legfontosabb alapja polgárai értelmi, érzelmi és szociális intelligenciája. Ennek fő „kovácsa" pedig - a kutatások egybehangzó megállapítása szerint - a család. „Teljesen mindegy, mennyi pénzt ölünk a képzésbe - mondta nemrég egy beszédében Barack Obama -, ha a szülő nem nevel." „Az egyenlő esélyek megteremtésének legfontosabb kulcsa - visszhangozta Gordon Brown az Atlanti-óceán másik partján - a szülők kezében van." Úgy tűnik, az egyenlőség és a társadalmi felemelkedés leginkább meghatározó - és legnehezebben befolyásolható - tényezője a család. Bármely kormány legfontosabb feladata, bármilyen körülmények között, hogy a családok hatékony nevelési stratégiáját megalapozza, segítse s ha kell, kikényszerítse.