Uralkodó eszmék
Magyar Narancs - 2006. november 9.

Európa a jóléti állam bölcsője, a társadalmi szolidaritás gyarapodó intézményeinek kigondolója és működtetője. Joggal büszke erre a modellre, amit irigyelnek és másolni igyekeznek szerte a világon. A jóléti állam rendszerei - az ingyenes orvosi ellátás, a mindenki előtt megnyitott felsőfokú oktatás, a szociális juttatások jelentős részének alanyi jogúvá tétele - a II. világháborút követően terjedtek el. A gondolatot, majd annak megvalósulását éles viták kísérték. Egyes mozgalmak hagyományai szemben álltak vele, mások éppen ezt hirdették. Végül azonban mindenütt létrejöttek az intézmények, és - a politikai széljárástól, az egymást váltó, eltérő irányzatú pártoktól függetlenül - megváltoztathatatlan részei lettek a gazdasági, politikai és hatalmi struktúráknak.

Elterjedésüknek a sok egyedi tényező mellett volt egy, a gondolkodás mélyrétegeit érintő vonulata is. Az emberek többsége - politikai beállítódásától függetlenül - felismerte: számára is előnyöket rejt, ha a társadalmi felemelkedésből korábban kirekesztett rétegek részt kapnak a gyarapodó közvagyon jótéteményeiből. A korszellem azt sugallta: az egész társadalom fejlődését szolgálja, ha mindenki számára hozzáférhetővé válik a képzés, az egészségügyi ellátás, a nyugdíj. Nem pusztán a könyörületesség miatt. A köz érdekét szolgálja, ha védőháló óvja az önhibájukon kívül hátrányos helyzetbe kerülteket, és mindenki esélyt kap tehetségének kibontakoztatására.

Ám amint a társadalmi szolidaritás intézményei általánosan elterjedtek, elbizonytalanodott a korábban egyértelmű akarat. Az elmúlt húsz évet a sodródás jellemezte: az éppen hatalomra került pártok - az ingadozó közhangulat és a pillanatnyi erőviszonyok hatására - hol kiterjesztették, hol szűkebbre vonták a jóléti állam alanyi jogon járó szolgáltatásait. Az utóbbit a baloldal az önzés térnyerésére vezette vissza, a jobboldal viszont azt hangsúlyozta: az emberek ráébredtek arra, hogy elvész az adójuk, ha alacsony hatékonyságú társadalmi programokra költik.

*

A gondolkodók régóta vitatkoznak az emberi természetről. Sokan alapvetően önzőnek, mások, nem kevesebben, önzetlennek gondolják. Az evolúció modellje összebékíti a két - látszólag szemben álló - nézetet. Minthogy az élet sokféle helyzetében az önzés és az önzetlenség egyaránt segítheti a túlélést, biztos, ami biztos, mindkét tulajdonság "beleprogramozódik" az egyén viselkedésébe. A társadalmi élet alaphelyzetei - a folyamatos együttműködés és az állandó csere kényszere - egy különös viselkedési módot alakítottak ki. Minden ma létező - ipari, ipar utáni és ipar előtti - társadalomban az emberek egyszerre vannak "beállítva" az együttműködésre és az ezt megszegők megbüntetésére. A Föld bármely pontján felcseperedve megtanuljuk, hogy a tevékenységek széles spektrumán - az áruk, a gesztusok, az ígéretek, az érzések cseréjénél - a "szemet szemért" (angolul tit-for-tat) szabályai szerint járjunk el: bizalmat előlegezünk partnerünknek, együttműködünk vele, nem csalunk elsőként, de megbüntetjük - akár saját kárunkon is -, ha vét e szabályok ellen. Ez a hétköznapok gyakran ösztönös gyakorlatában újra és újra igazolódó beállítódás - a "ne tedd mással azt, amit nem szeretnéd, ha veled tennének" aranyszabályává válva - metafizikai legitimációt is kapott.

A korszellem a múlt század utolsó két évtizedéig kívánatosnak tartotta, hogy azokat, akik hátrányos társadalmi helyzetük, előnytelen családi körülményeik miatt, vagy azért, mert elmaradott térségben élnek, kimaradtak a társadalmi felemelkedésből, a közösség hozzásegítse a tanuláshoz, a képzéshez, a munkavállaláshoz, a vállalkozás indításhoz. A megértő tit-for-tat azt sugallta: megérdemlik - mert meghálálják. És valóban, az alanyi jogon járó segítséget nyújtó társadalmak fejlődése felgyorsult. Ám az intézményesült támogatás egyre többek életmódjába épült be. Ezzel az eredeti szándék - az esély megteremtése mindenki számára, hogy maga oldja meg saját problémáit - eltorzult. Mind többen nem azt keresték, hogyan állhatnának a saját lábukra, hanem azt, hogy mi módon férhetnének hozzá a támogatásokhoz. A korábban adakozó kedvű társadalom pedig azt vette észre: a segítség nem nyer viszonzást, a szabályokkal visszaélnek, a támogatás "érdemteleneknek" jut.

A korszellem változni kezdett. Ugyanazok, akik korábban az általános szolidaritást indokoltnak, az esélyteremtés közösségi támogatását hasznosnak ítélték, immár úgy tekintettek a mind nagyobb számú kedvezményezettre, mint lusta, a közösségen élősködő, a szabályokat áthágó, így segítségre érdemtelen személyekre. Fokozatosan megvonták rokonszenvüket: az adófizetési morál romlott, az adakozóképesség és a szociális támogatás mértéke csökkent. Nőtt viszont a hajlandóság a támogatások szigorú - sokszor megalázónak tűnő - ellenőrzésére és a közösen elfogadott szabályok megsértőinek megbüntetésére. A társadalmi programok mindinkább igyekeztek különbséget tenni a "valóban rászorultak" és a "közösséget pumpolók" között. Terjedtek azok a megoldások - például a munkanélküli-segély helyett egyéni számlán gyűlő megtakarítás a munkakeresés idejére -, amelyek a közösség feltétlen szolidaritása helyett az egyéni felelősségre és az önsegítés logikájára alapoznak.

Európát ma két trend tartja fogságában. Sikereinek történelmi forrása - a protestáns etika életprogramja - teret veszít. A felnövekvő nemzedék a hedonista életmodellre esküszik. Visszaszorul a személyes jövőről való gondoskodás - azaz a befektetés önmagamba (tanulás, egészséges életmód) és a családi jövőbe (állandó képzés, megtakarítás, takarékoskodás, családalapítás, gyerekvállalás és -nevelés). Csökken a lemondást, kitartást igényelő alkotás és munka választásának vonzereje. A "fogyasztásvezérelt" társadalom az "élményvezérelt" egyént boldogtalanságra "programozza". Mindeközben Kínában és Indiában több európányi tanult, szorgalmas, a lemondást vállaló és a változásokat elfogadó fiatal vár arra, hogy a tőke - kikerülve a megfelelő megtérülést nem kínáló térségeket és embereket - lehetővé tegye számára a társadalmi felemelkedést.

A másik trend az Európa történelmi sikereit megalapozó "társadalmi intézmények" hatékony működésének erodálódása. A példa nélküli fejlődést a fejlett piaci viszonyok, a jól működő törvények, a társadalmi megállapodások tisztelete, a hatékony és nem korrupt kormányzás, a szerződések betartásának részrehajlás nélküli kikényszerítése, az egyéni érdeket érvényesülni hagyó gazdasági szabályozás, a verseny szabályainak tiszteletben tartása és a tulajdonos védelme tette lehetővé - legyen bár utóbbi akár külföldi, akár belföldi. Ezen intézmények alapját a polgárok közötti bizalom, az együttműködési készség, a fair megoldások keresése és a megegyezésre való hajlandóság alkotja. Ám ezek a történelmileg megszenvedett erények - amelyek létrejöttében és fennmaradásában döntő szerepe van a tit-for-tat aranyszabálynak - nem tartanak örökké. Európa ma egyre súlyosabb problémaként érzékeli a "potyautasságot". Ezért a bizalmon, a szabadságon, a szorgalmon és a teljesítményen alapuló kultúra más életmodellt befogadó képessége a végéhez közeledik. Az "idegenekkel" kapcsolatos közhangulat romlásának leginkább elgondolkoztató tüneteit éppen a legdemokratikusabb országok mutatják. Megkezdődött a mindenkire kiterjedő bizalom, az elnéző tolerancia és a feltétlen segítőkészség hálójának szétesése.

*

E változás tükrében kell szemlélni napjaink Magyarországát. Fogadjuk el - és érezzük át teljes értelmében - a jelmondatot: "Most csak Magyarország számít." Ha valóban csak Magyarország számít, akkor "vigyázó szemünket" Európára kell vetni, Európának pedig a globalizáció és a verseny kiéleződésének elfogadása felé kell irányt vennie. A korszellem ma a megértő tit-for-tat helyett a szigorú kölcsönösséget hirdeti: gondoskodj magadról és az utódokról. Fordíts figyelmet gyermekeid nevelésére. Fektess be a nyugdíjadba és az egészségedbe. Takarékoskodj arra az időre, amikor nincs munkád, és tanulj új szakmát. Fizess adót, és ellenőrizd, mire költötték. Ne engedd, hogy összefirkálják a falat és tönkretegyék a villamost. Szólj rá arra, aki felgyújtja a kukát, és utasítsd el azt, aki arra buzdít, hogy ne fizessenek adót az emberek. Érezd személyes kötelességednek megbüntetni a közös szabályok megszegőit, és állj ki azok mellett, akik ezt - akár saját kárukra is - megteszik.

Néhány évtizeddel ezelőtt Margaret Thatcher egy újságíró kérdésére összefoglalta - ahogy ő mondta - a normális társadalomról vallott nézetét: "Tisztességes munkáért tisztességes bért. Ne költs többet, mint amit kerestél. Fizesd időben a törlesztőrészletet. Támogasd a helyi rendőrséget." Abban az időben ellenszenvesek voltak számomra ezek a jelszavak. Ma megértőbb vagyok a sugallt gondolatok iránt. A változás elkerülhetetlen, márpedig - De Gaulle elnök elhíresült szavaival - "ami elkerülhetetlen, annak élére kell állni". Aki kivonja magát a kor követelménye alól, az lehet ideig-óráig népszerű politikus. A történelemben azonban csak az lesz jelentős személyiség, aki felismeri a korszellemet, és annak logikája szerint cselekszik.