Fenntartható-e a fenntartható növekedés?


Rohanó korunkban az átlagolvasó nem áldoz időt egy könyvre, amelynek nincs minden oldalán egy hulla, vagy egy aktus, és amely arra hívja fel a figyelmet: a világ összetett, és ha erről elfelejtkezel, visszaüt. Az üzlettel foglalkozók többsége arra hagyatkozik, hogy a pletykákból csípje fel az aktuális tudományos divatot. Arra, hogy olvasmányai alapján maga fedezze fel a saját jövőjét alapvetően meghatározó tendenciákat: erre se kedve, se ideje nincs. Egy idő múlva azután már se igénye, se képessége nem marad erre. Itt tartunk most. Antal László könyvében – Fenntartható-e a fenntartható növekedés? (Közgazdasági Szemle Alapítvány 2004) - csaknem minden benne van, ami a közgazdaság tudomány és gazdasági élet képviselői számára bestseller-ré avathatja. A siker záloga: tudományosan megalapozott, széles jelenségkört átfogó, történelmi távlatokat átfogó, adatokkal alátámasztott, az üzleti vállalkozások, a gazdaságpolitikával foglalkozók, és az Európa (sőt a világ) jövője iránt érdeklődők széles közönsége számára gyakorlatilag versenytárs nélküli alapmű. Olyan könyv, amelyet 30 év múlva a könyvtárak polcáról levéve, az akkori kor szakembere azt fogja kérdezni: ha valaki ilyen világosan feltárta a helyzetet, miért nem igazították ehhez viselkedésüket a kortársak? „Mi a fenét olvastak e helyett?” – fogja kérdezni. A válasz, amire a „csaknem” is utal: felszínes korunk húzódozik a hosszú, figyelmet igénylő, elmélyülést követelő alkotásoktól.


Gyakran idézik Csehov jellemzését, miszerint az egész orosz irodalom Gogol, Köpenyéből bújt elő. Az elmúlt évtizedek gazdaságpolitikái, és gazdaságpolitikusai is Antal László „köpenyéből” bújtak elő. Mint a hazai közgazdasági kutatás egyik – ha nem a - legnagyobb alakja alapvetően meghatározta az elmúlt évtizedek gazdaság fejlődését. Míg azonban mások jobbára a kutatóintézetekben és egyetemeken elméleti modelleket alkotva dolgoztak, a szerző konkrét megoldásokat kínálva működött közre a gazdaságpolitika formálásában. Ez akár becsületsértés is lehetne, hiszen a 1968-tól kezdődő korszakot – miután annak regionálisan és korszakosan úttörő vonásait a rendszerváltás leértékelte – nem úgy tartjuk számon, mint a magyar gazdaság történelmének siker-évtizedeit. A probléma éppen az, hogy a gazdaságpolitika valóságos formálói csupán pillanatnyi érdekeiknek megfelelően „mazsolázgattak” a szakember ajánlásaiból. Az egészre vonatkozó ajánlásokat egyáltalán nem szívlelték, vagy éppen nem is értették meg. A különös azonban az, hogy ebben a tekintetben a helyzet keveset változott. A rendszerváltás követően szinte minden kormány a szocializmusbeli voluntarizmus logikáját próbálta követni. S miként akkor, most is az ország rendre beleütközött a feltételek korlátjaiba. A növekedés megtorpant és minden gyorsítási kísérlet kudarcba fulladt. Akkor azután bekövetkezett a kijózanodás és újra elolvasták a szakemberek ajánlásait, és végrehajtották a szükséges korrekciókat.

Antal László egyik legfontosabb megállapítása, hogy a fenntartható, - így hosszú távon optimális - növekedés pályáját alapvetően a gazdaság intézményrendszere határozza meg. Az intézmények, a gazdaság szereplőinek tartós, egyéni érdekeik által vezérelt, és többnyire gazdasági funkcióval bíró viszonyai: mint a piac, a megegyezés-, a szabályozás-, vagy éppen az adózás rendszere. Egy ország gazdagsága nem természeti kincseitől, gyarmataitól, vagy nagyságától, csakis intézményeinek megfelelőségétől függ. Ezért azután nem elegendő több fejlesztési forrásra teszt tenni, - hitelt felvenni, vagy segélyt kapni. Fontosabb azokat hatékonyan használni. Ha erre nem vagy képes és másokra – más országokra, vagy a jövő nemzedékekre – hárítod rá a terheket, szükségképpen, és súlyos gazdasági és társadalmi problémákat keltve ütközöl bele a növekedés korlátjaiba.

A könyv részletesen elemzi a fenntartható növekedés új gazdasági paradigmáját, fogalomrendszerét, és kitér az alkalmazás korlátjaira is. Ennek alapján mutatja be az Európai Unióhoz csatlakozó országok gazdasági teljesítménye alakulását. A csatlakozó országok mindegyikét kiáltották már ki mintagyereknek, vagy éppen ellenkezőleg rosszcsontnak. A valóságban minden ország az alkalmazkodás hasonló akadályain bukdácsolt keresztül: a politika pillanatnyi érdekeitől vezettetve megkísérelte, - miként a szocializmusban, és hasonlóan sikertelenül - ráerőltetni akaratát a gazdaságra. A növekedés felpörgetésére, néhány évvel később lefullasztotta a motort, és ez visszavetette a gazdaságot. A társadalmak pedig rendre visszacsúsztak oda, ahonnan elindultak, csak frusztráltabbak, idegesebbek, és bizalmatlanabbak lettek az emberek. Újra és újra az intézmények szerepe kerül előtérbe. Különösen szemléletesen mutatja ezt a könyv, gazdasági növekedést és a pénzügyi szektor kapcsolatát elemző – társszerzője Mérő Katalin – része. A mai, jobbára politikailag motivált, bankárellenes hangulatban elgondolkoztatók az adatok: hazánk, a többi csatlakozó országgal együtt a pénzügyi intézmények szempontjából még mindig alulfejlett: nem kevesebb, hanem több banki és tőkepiaci ügyletre van szüksége az átlagpolgárnak.

Hazánk EU-s csatlakozásával – Antal László megállapítása szerint – új történet kezdődik új tanulságokkal. Az ország esélyt kap a lendületes fejlődésre, de ez az esélyt meg kell ragadni. Nem várható, hogy „lenyúlható” források állnak majd számolatlanul a rendelkezésre, nem remélhető, hogy kipótolják a hiányzó teljesítményt, nem számíthatunk arra, hogy elnézik, ha megpróbáljuk kijátszani a játékszabályokat. Bekerültünk a Bajnokok Ligájába. Holnaptól kezdve a verseny élesebb, a vereség látványosabb, a kudarc letagadhatatlanabb. Cserébe azonban a siker rajtunk múlik.

Vissza a gondolatokhoz, vázlatokhoz