Írás a falon

Az elmúlt hetekben az USA Proceedings in National Acedemy of Science (PNAS) folyóiratának egymást követő számaiban három nagyon fontos kutatási eredmény jelent, meg amelyek alapvetően befolyásolhatják saját, és még inkább gyermekeink sorsát. Az első cikk (PNAS 2008 febr. 12) az elmúlt évtizedben divatossá vált billenési pont (tipping point) fogalmához kapcsolódott. A billenési pont egy rendszer fejlődésének azt a kritikus küszöbértékét jelöli, amikor a rendszerben kibontakozó változások visszafordíthatatlanná, és végleg meghatározókká válnak. A billenési pontot túllépve a rendszer jellege megváltozik: új – és nem mindig pozitív értékű – minőség nyer teret. Némileg sokkoló hasonlattal a billenési pontot az öngyilkosnak a hídról való elrugaszkodásával szokták jellemezni. Ezt megelőzően még be lehet avatkozni: lehet tanácsokat osztogatni, rá lehet kiabálni, vissza lehet tartani. Az elrugaszkodást követően azonban a történések nem befolyásolhatók, zuhanás már nem állítható meg. A külső szemlélő csak dermedten áll és nézi, amint a végzet beteljesedik.

A cikk azt mutatta meg, hogy a Föld ökológiai rendszerének billenési pontját változók egész csoportja, az un. billenési tényezők határozzák meg. A kutatók azt találták, hogy a természeti környezet 12 billenési tényezőjéből legalább 2 – a sarki tengerek, és a Grönland jégtakarója - már túl van a billenési pont küszöbértékén, és további öt nagyon közel van ahhoz. Ezek a változások arra utalnak, hogy a globális rendszer ökológiai egyensúlyi helyzete felbomlóban van. Korábbi - sokkoló – hasonlattal élve, az öngyilkos már átlendült az ablak-párkányon, de még megpróbál megkapaszkodni néhány kiálló fadarabban. A végzet elszabadult, de a negatív hatások – összefogással, a helyzet romlását előidéző viselkedés megváltoztatásával - még enyhíthetők. Ám ez, a megszokott viselkedés megváltoztatására kényszeríti az egyéneket, az országokat, és az egész emberiséget, annak érdekében, hogy „elkerüljük a kezelhetetlent, és kezeljük, az elkerülhetetlent.”

Ehhez azonban összehangolt, és felelősségteljes viselkedés szükséges. Azt gondolnánk, hogy az emberek - belátva a helyzet súlyosságát - készek erre. A második cikk (PNAS 2008 febr. 19) azt a mechanizmust elemzi, ahogyan az emberekben - – tekintetbe véve mások reakcióit – tettekké formálódik a változtatás igénye. A vizsgálatot a napjainkban egyre divatosabb befektetési játékok módszerével végezték el. Hat fős csoportokat alakítottak ki, akik tíz meneten keresztül hozhattak döntést arról, hogy a rendelkezésükre bocsátott pénzt megtartják-e, vagy egy részét a „közösségre” áldozzák. A helyzet a közismert szociális dilemmát modellezte: az önkéntes adakozás az egyénnek költséget jelent, míg befektetéseik hasznát az önzők is élvezik. Ez a helyzet a táptalaja a potyautas szindrómának, amelyben egyre többen csak másoktól várja a közösség támogatását. A játékban a Föld – billenési ponthoz közelítő - ökológiai helyzetét azzal érzékeltették, hogy ha a csoport nem hozott össze a 10. fordulóig bizonyos összeget, az egyes tagok megtakarításai, egyes csoportok számára 90%-os, másoknak, 50%, és volt, akiknek 10%-os valószínűséggel elvesztek. Vagyis, hiába volt valaki csak magára gondoló potyautas, a játék végén így is elveszíthette megtakarítását.

A játék az ismert anekdotát mintázta, amikor a székely lakodalomba meghívottaktól azt kérték, hozzanak bort, amit majd összeöntöttek volna. Mivel azonban mindenki úgy gondolkodott: hozzanak a többiek, én magam csak vizet viszek – az a kevés víz úgysem tűnik majd fel – végül is mindannyian vizet ittak. Bár a kísérlet résztvevői nem „székely góbék” voltak, de viselkedésük visszatükrözte az anekdotában leírt racionálisnak tűnő, ám irracionális végkifejletthez vezető logikát. Az eredmények azt mutatták, hogy az első lépéseket követően – amikor a nekibuzdulást elhalt – az önkéntes befektetési hajlandóság lecsökkent. A csoportok alig 15 %-a volt hajlandó és képes összeadni ökológiai katasztrófa elkerüléséhez szükséges forrásokat. Meghökkentő volt látni, hogy akik úgy vélték, potyautasként nagy eséllyel – 90%, vagy 50%-os valószínűséggel - megőrizhetik forrásaikat, egyáltalán nem fektettek be a közös fenyegetés elhárításába.

A harmadik cikk (PNAS 2008 febr. 5) a Föld különböző régiói fogyasztási modelljeinek a Glóbusz ökológiai helyzetre gyakorolt hatását foglalta össze. A kutatók a világot az átlagos jövedelem alapján három – alacsony, közepes, és magas-jövedelmű – régióra, vagyis szegényekre, feltörekvők, (ide tartozunk mi is), és gazdagokra osztotta. Alacsony jövedelműnek minősítették a kutatók a világ népességének 32%, a „középréteghez” tartozónak 50%-át, míg magas jövedelműnek a világ 18%-át. A vizsgálat keretében az 1961-2000 között időszakot elemezték abból a szempontból, milyen következményekkel járt a fogyasztás, bizonyos környezeti jellemzők – klíma-változás, az ózon-lyuk alakulása, a mezőgazdaság intenizifikálódása, az erdő-pusztulás, a halállomány csökkenése, végül az esőerdők állapota - szempontjából. Arra a kérdésre kerestek választ, milyen az eltérő fogyasztási mintákkal jellemezhető régiók felelőssége a billenési tényezők alakulásában. Az elemzések arra összpontosítottak, hogy mennyiben járulnak hozzá a Föld lakói az ökológiai rendszere katasztrofális megrendüléséhez.

Az eredmények - bizonyos szempontból - meglepték a kutatókat. A figyelem homlokterében többnyire a gazdagok luxusfogyasztás áll - nem véletlenül. Kiderült azonban, hogy a Glóbusz ökológiai állapotát valamennyi régió befolyásolja. Így például, a klímaváltozásban jelentős szerepet játszó CO2 kibocsátás szempontjából a legszegényebbek negatív hatásait a szerzők 13%, a középső régióét 45%, míg a leggazdagabbakét 42%-ra számolták. Ezt is figyelembe véve a klímaváltozás negatív hatásaiban az egyes régiók 29%-, 45%-, illetve 25 %-kal „működtek közre”. Ez arról tanúskodik, hogy nem csupán a gazdagok, de a szegényebbek életmódja is jelentősen közre játszik az éghajlat egész emberiségre nézve negatív változásában. Ebből következően valamennyi régió lakóinak viselkedését alapvetően módosítani szükséges. A viselkedés megváltoztatása azonban nehéz. Az egyik akadály, hogy költséges. Valamennyi tényezőt tekintetbe véve a negatív hatások ellensúlyozása költségeinek megoszlása régiónként: 20%, 60%, és 20% volt. Vagyis, mindenkinek, még a legszegényebbeknek is komoly forrásokat kell összpontosítani a negatív hatások enyhítésére. Ám, még a költségeknél is komolyabb akadály, hogy - az előző kísérlet tanulsága szerint - ha az emberek, országok, régiók egyéni menekülési utat vélnek felfedezni, kezelhetetlenül magas lesz a potyautasok aránya. Ez végső soron azt eredményezheti, hogy az emberek egy részének előre tekintő, és altruista viselkedés ellenére, a végeredmény globális összeomlás lehet.

Ezek az eredmények újra megerősítik G. Hardin jó három évtizeddel ezelőtt született a „közlegelő tragédiája” néven elhíresült cikkének eredményeit. Akkor sokakat megrázott a kutató következtetése, miszerint az egyébként racionális, és előre tekintő, de önző viselkedés szükségszerűen vezet a közös lét alapjainak összeomlásához. Napjainkban azonban a tét nem – mint Hardin elméleti példájában – a községi legelő, hanem az egész Föld. És a katasztrófa elkerüléséhez nem néhány tucat, egymást ismerő gazda, hanem hat milliárd ember, viselkedését kellene összehangolni. Ezt pedig, nem is a nagy számok teszik nehézzé, hanem az elmúlt két évszázad alatt az országok közötti egyenlőtlenség jelentős - az 1820-as négyszeresről, a 2000-es 10 szeresre – növekedése. Ezt az egyenlőtlenség-növekedést alapvetően az egyes régiók közötti növekedési ütem különbség idézte elő. A növekedési ütemet viszont alapjában véve az egyes társadalmak gazdasági-, és társadalmi intézményei (a magántulajdon, a piac, a emberi jogok, a vállalkozás szabadsága, stb.) határozza meg. Ezek az intézmények alapvetően befolyásolják, miként termelnek, és azt is, mennyit, és főként, miként fogyaszthatnak az egyes országok, és az egyes emberek.

Magyarország a globális fogyasztási piramis középső harmadában helyezkedik el. Mint az itt levők túlnyomó hányada tekintetét felfelé, a gazdagabbakra szegezi, és részét követeli a közös javakból. Ugyanakkor sokkal kevésbé hajlandó elfogadni, hogy vállalnia kell a változás rá eső költségeit, és még kevésbé azt, hogy változtasson viselkedésén. Szeme előtt a meggazdagodás álma lebeg, és szeretné magát minél zavartalanabbul átadni a fogyasztás örömeinek. De így van ezzel Glóbuszunk legtöbb lakója is. Amikor tehát a kutatók arról „papolnak”: gondolj unokáidra, és a Föld többi lakójára, hangosan azt mondja: jó, persze. Halkan meg azt mondja: gondoljanak arra mások, főként a gazdagabbak. A következményt a második kísérlet mutatta: gyorsan romló – és fokozatosan visszafordíthatatlanná váló - környezeti állapotok a világ valamennyi régiójában.

Az eredmények önmagukon túlmutatva, a hazánkban nemrég lezajlott népszavazás szempontból érdemelnek különös figyelmet. A kérdés az, hogy mit üzenet a népszavazás az állampolgárnak, és mire szavazott az átlagpolgár? A népszavazás üzenete az volt, ha akarod, elutasíthatod a változást. Az átlagpolgárok pedig – sokféle szempont alapján, és sokféle indíttatásból – a változások elutasítására szavaztak. Azt mondták: nem érdekel, hogyan érik el, (és az sem, elérhető-e egyáltalán), nem érdekel, ki jön, de aki jön, az biztosítsa, hogy ne keljen változnom. Az elmondottak alapján azonban, ez hiú ábránd. A világ minden lakójának alapvetően változtatnia kell eddigi – nem feltétlenül szeretett, de legalább megszokott – életformáján, ahogyan él, és ahogyan dolgozik. Mások helyzetét mindenki könnyebbnek látja, és ez – úgy véli - felmentést adhat arra, hogy maga változzon. Ám a helyzet világos: az emberiség túlélése azon múlik, hogy 50 év múlva a Föld társadalmai között a különbség a jelenleginél jóval kisebb lesz-e, és közben a fogyasztás szintje (és természetet szennyező mértéke) sem nőhet az elmúlt 50 év ütemében. (1950 óta a Föld GDP-je háromszorosára, a szennyeződés nyolcszorosára nőtt). Ezeknek az eredményeknek az eléréséhez nem az eszközök, hanem az akarat hiányzik. A kényszerek azonban – amelyeket a tudomány nehezen érthető fogalmakkal (billenési pont), és különösebb izgalmat nem keltő mutatókkal (potyautas-arány), nem pedig, a médiában szokásos sokkoló szavakkal tár elénk - egyre nőnek, és ezeket nem befolyásolják a mégoly egyhangú népszavazások.